IRONTEAM

IRONTEAM

IRONTEAM

Hírek, Aktuális
 IV.Balaton Szupermaraton 2-3. nap 2011-03-21 

Ahogy az elsőt, úgy a második napot is megfázva kezdtem. Ismét csak Fehérvárról érkeztünk a reggeli rajthoz, és igazság szerint a megfázáson kívül más problémám nem is nagyon volt. Ám úgy gondoltam, hogy ha 46, 7 km-t le tudok futni megfázva, szélben és esőben, majd betolom otthon a jó kis tablettáimat és próbálom kikúrálni magam, akkor nem történhet semmi rossz a következő 53 km megtétele alatt sem. Ez persze nem így lett. Bár erős immunrendszerrel áldott meg az Úr, arra nem gondolt, hogy a Nádasdi Zsolti a 19-re még egy lapot fog húzni. Így tehát nekilódultam reggel a második napnak is és most már nem csak a megfázás, hanem a szervezet regenerációjához elengedhetetlen energiaszükséglet, az izomzat és az izületek aktív fizikai megterhelés miatti igénybevétele, az immunrendszerem védekezése és a kedvezőtlen időjárás is teljesen leamortizálta a szervezetemet. Így hát 25-30 km-ig a lehetőségeimhez mérten kialakított és tervezett tempóban tudtam haladni, de aztán bekövetkezett a roppanás. Egyszer csak lelassultam. Már annyira sem kaptam levegőt, amennyire a légzéskönnyítő tapasz addig lehetővé tette. Ritmustalanná vált a mozgásom és a légzésem egyaránt. Elkezdtem 2 km-enként frissíteni, próbáltam enni is, de nem tudtam rendesen nyelni sem a torkom miatt. Az eleve kaparó torkom a kapkodó légzés miatt még inkább kiszáradt és a hideg frissítők hatására várható volt, hogy be is fog gyulladni, hisz a legyengült szervezet nem fog tudni ellenállni az általam okozott sokknak. A vizes cipőm elkezdett nagyon szorítani, de ekkor persze már fejben is megtörtem… Az átázott és nehéz cipőmet lecseréltem egy szárazra, mely ugyanilyen gyártmányú, csak más típusú futócipő volt. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy újabb hibát kövessek el. Teljesen más dinamikája volt ennek a cipőnek és az amúgy is fáradó izomzat nem tudta elviselni a váltást. Mondhatnám, hogy nem bírtam a betont, vagy, hogy nem edzettem eleget, de nem így van. Egyszerűen csak rutintalan húzást hajtottam végre. Most már tudom, hogy ha cipőt cserélek, akkor olyat is fogok felhúzni, mint amilyet leveszek. A tartalék cipőmnek is muszáj a lábamhoz és futóstílusomhoz igazodnia. Minden esetre 35 km-nél az említett hibának köszönhetően már óriási achilles fájdalmaim is voltak. A negyvenedik km-nél már nem tudtam futni sem. Megállítottam egy motoros orvost, aki azonnal lejegelte, és a verseny feladását helyezte kilátásba. Már nagyon a mezőny vége felé kulloghattam, amikor elmúlt a jegelés hatása és- bevallom férfiasan- könnyezve érkeztem az utolsó előtti frissítő állomáshoz. Az ott lévő személyzet adott egy magnézium pezsgőtablettát, de az csak illúzió volt semmi több. Tovább kocogtam. Borzasztóan fáztam az erős szélben, ezért mikor újra feleségemhez értem, megkértem Őt, hogy az utolsó frissítőhöz készítsen elő egy-két szárazabb ruhát is. Most már csak az volt a célom, hogy befejezzem a második szakaszt is. E fájdalmas 52 km után, a 300 m-es emelkedő befutó úgy hiányzott, mint mókusnak az erdőtűz. Mégis nagyon örültem neki. Talán a célba érés öröme nagyobb is volt számomra, mintha az elsők között futottam volna be. Egy biztos, hogy nagyon jó érzés volt. A célnál elhelyezett pihenőből, már szinte nem is tudtam saját lábon kijönni, de azért elaraszoltam masszíroztatni barátom –Doki- és feleségem -Melcsi- társaságában. Ezt követően ettünk egy jó meleg bográcsos halászlét, egy kétszemélyes frissensültekkel telepakolt fatálas bőségtál kíséretében. Persze a Badacsonyi borocska sem maradhatott ki. Mikor végeztünk a vacsorával, elfoglaltuk a szuper kis szállásunkat Balatonrendesen, és átadtuk magunkat a regenerálódásnak. Hőemelkedéssel, betegen, begyulladt achilles-szalagokkal, nem láttam esélyt a verseny befejezésére, de nem mertem még magamnak sem bevallani. A harmadik nap reggelén nagyon rossz állapotban voltam már. Az időjárás viharos széllökésekkel és 5 fokos hőmérséklettel kedveskedett az állapotomnak. Már előző este, és az ébredést követően is köhögési „rohamaim” voltak. Fogalmam sincs, hogy mit kerestem a rajtnál, de ott voltam, méghozzá teljes harci díszben. A rajt előtt előzékenyen, sejtve, hogy mi fog történni, előre odamenetem barátaimhoz, futótársaimhoz, és „elbúcsúztam” tőlük. Furán néztek rám, mire én csak annyit mondtam, hogy ma még elindulok ugyan, de az már biztos, hogy a pályán többet nem találkozunk. Be is jött a megérzésem…20 km-ig segített ugyan az éjszakai pihenés és a regeneráció, ám újra utolért a kalapácsos ember, s végképp elszállt minden reményem. Gyorsgyalogló módjára kocogtam végig a maradék 23 kilométert, és többször el is sírtam magam. Ekkora marhaságot még életemben nem csináltam. S hogy akkor miért írom le mindezt?! Nem azért mert büszke vagyok a hülyeségemre, hanem mert ez is Én vagyok. Nem csak akkor kell beszámolót írni, ha valamelyik verseny jól sikerül, hanem azt is fel kell vállalni, ha hibázunk. Most éppen ezt próbálom mondatokba szedni. Visszatérve a harmadik napi befutóhoz…Öt km-el a vége előtt már tudtam, hogy nem lesz folytatás, így megpróbáltam a lehetőségekhez mérten szépen búcsúzni a 4. Balaton Szupermaratontól, és az utolsó két kilométeren 4 egyéni indulót sikerült még lehajráznom, majd 5:15-ös tempóval célba érkeznem. Így a betegség, a fájdalamk és a rosszullétek ellenére is, az első nap után elfoglalt 87. pozíción 11-et javítva, a harmadik nap végén a 77. helyen álltam. Ez persze csak szépségtapasz, de ilyenkor a picinek is örülni kell! A célba érkezéskor nagyon rosszul voltam. Sokan aggódtak értem, sőt Panferik még a rajt előtt le akarta venni a rajtszámomat, hogy ne is indulhassak neki a 3. szakasznak.Sajnos igaza volt, hisz szinte hányásba torkolló köhögési rohamaim voltak, és a célba érkezést követően már nem tudtam sétálni és lábra állni sem. Ennyire tellett a csakazértismegmuatatomhogymirevagyokképes mentalitásból. A 4. napon is sportszerűen, mosolyogva jelentem meg a rajtnál, és szurkoltam a barátoknak, sporttársaknak, s egészen a befutóig kísértük őket hol az út mentén tapsolva, hol a kocsiban bömbölő zenével. Az összes versenyző arcára megpróbáltunk mosolyt csalni, hisz Melcsi, s én is tudtuk, hogy csak így fejezhetjük be igazán szépen ezt a versenyt. Sokan minket is megtapsoltak és odajöttek a finisherek is gratulálni és megköszönni a szurkolást, valamint a segítséget. Hogy egy nagy ember szavaival éljek: Időnként fel kell áldozni egy csatát, hogy később megnyerhessük a háborút! Vagy amolyan Chuck Norrisosan szólva: Nem én adtam fel a versenyt! A verseny adott fel engem! Ma már dolgozom és hála a tegnapi pihenésnek, a szervezetemnek is volt ideje összeszedni magát picit, így jobban is érzem magam. Nemsokára ismét mehetek futni, lassan itt a tavasz és az UNI Challenge is. Kell ennél több?!

Gratulálok a szervezőknek, valamint Blindfish barátomnak és minden résztvevőnek, aki ott volt. Külön Köszönet és Elismerés Melcsikémnek a négynapi munkájáért és kitartásáért, valamint Panferiknek a jó helyen, jókor kimondott szavakért.

Köszönet és Üdv Mindenkinek!



 
 
Lap tetejére
 
Támogatóink
Partnereink